2010. május 19., szerda

... ezentúl minden más lesz. Nem keresem a miérteket és a hogyanokat. Elfogadom azt, amit épp elém sodor az élet. Akármilyen rossz, vagy jó is. Hm, bár a jót mindig könnyebb elviselni. Na persze, kinek mi a jó? Nekem az lenne, ha megértésre találnék, és egyszer majd a saját családom szeretetében élhetném a minden napjaim. Most még itt vannak anyáék igen, de az idő előre megy, nem hátrafelé. Nem tiltok semmit, nem utasítok senkit. Tanácsolok, ennyi.

Mindennek megvan a maga miértje, hiszem, hogy minden okkal történik az életben, még ha néha csak véletlennek is tűnik. Volt már olyan, hogy majdnem "belehaltam" a fájdalomba és nem értettem miért történt ez, meg miért épp velem. Aztán később minden értelmet nyert. Nem fogok gyűlölködni, inkább elfordítom a fejem, ha olyat látok, akit nem szívlelek. Talán ez az új felfogás meghozza végre azt amire vágyom: a lelki békém.

Túl rövid az élet: tegnap összefutottam egy volt osztálytársammal, akinek nem olyan rég meghalt az apukája. Hirtelen, néhány hónap alatt végzett vele a gyilkos kór. Saját elmondása szerint, soha nem hitte volna, hogy 23 évesen a saját apukája temetését kell intéznie majd. Fogalmam sincs mit érezhet, csak sejtem. De nem is akarom megtudni! Hihetetlen, hogy milyen múlandó az élet. Egyik percben még ott ül veled és beszélgettek, a következő pillanatban pedig már holtan fekszik és kész vége mindörökre.

Ugyanúgy, ahogy a másik volt osztálytársam barátnője. Új autójával tartott hazafelé, boldogan a barátja mögötte ment a sajátjával. És egyszer csak bumm! S már kész is a baj! Nem lehetett tenni semmit sem. Amikor hallottam a hírt, csak egy volt a sok közül, hisz nap mint nap halnak meg emberek (sajnos). De mikor tegnap mesélték, rögtön beugrott. Összeszorult a mellkasom. Nem ismertem a lányt, csak képről. Mégis egyszeriben másképp láttam mindent.

Annyi idős volt mint én, nem olyan rég költöztek össze a barátjával, a közös életüket kezdték el. Most szerezte meg a diplomáját, de már nem élvezhette. Állítólag vele temették el. Ez is csak egy pillanat műve volt! Nem beszélve az előjelekről. Azokat már nem írom le, nem akarom kiteregetni annyira a történetet. Lényeg a lényeg, hogy nincs idő a veszekedésre, a gyűlölködésre. Nem beszélve arról, hogy soha nem tudhatod, mikor láttad, mikor beszéltél vele utoljára ...

Nem akartam ekkora monológot, de azzal hogy leírtam, talán jobban sikerül feldolgozni majd. Akit nem érdekel, ne olvassa el. Nem is azért írtam le. Annyit kérek mindenkitől, hogy mutassátok ki nap mint nap, mit éreztek a másik iránt. Legyen az szülő, testvér, rokon, barát vagy bárki más. Üdv.: *V*

Nincsenek megjegyzések: