Sziasztok! Nagy lépésre szánom el most magam. Lehet, hogy ezzel megbántok valakiket, de muszáj végre kiírnom magamból mindent. Hogy miért ide? Mert itt azok is láthatják, akiknek szól. Neveket nem írok, de mindenki fel fogja magát ismerni, az biztos.
Telnek múlnak a napok, a hetek, a hónapok. És bennem időről időre feljönnek az emlékek. A régmúlt árnyai, amik nem hagynak nyugodni. Jajj, és nem a volt és ex és hasonlók, neeeeeeeeem. A barátok, ismerősök, rokonokkal kapcsolatos emlékek, amik fájnak.
Először is had kezdjem az elvesztett unokatestvéremmel. Nem halt meg vagy ilyesmi, de számára én mindenképp az vagyok. Körülbelül egy éve nem keres, nem szól, nem ír. És hogy miért, azt nem tudom. Sokszor végig gondoltam már, hogy megbánthattam e valamivel őt vagy a feleségét, de eddig nem jutott eszembe semmi sem. Emlékszem, tavaly milyen jól éreztem magam az esküvőjükön és kimondani is furcsa, de akkor ott szívből tudtam örülni a boldogságuknak (még izgultam is). Féltékenység sem volt bennem, inkább csak az, hogy "de jó, nekik már sikerült".
Ám tavaly ősszel valami történt. Kezdtek eltávolodni tőlem, tőlünk. Sejtettem, hogy van valami baj, de karácsonykor tudatosult bennem ... elfordultak tőlünk. Fáj! De tényleg. Annak ellenére, hogy sok minden volt közöttünk anno, főleg a párjával, mégis próbáltam alkalmazkodni, új lappal nyitni felé/jük. Hisz a múlt már megtörtént, változtatni egyikünk sem tud. De a jövőt még meg lehetne változtatni, ha tudnám mit rontottam el, rontottunk el. Vagy hogy mi lehet az elzárkózás oka. Anya sokszor kérdez felőlük, mit tudok, de hát semmit sem.
Emlékszem, mikor megtudtam, hogy gyermekük lesz, olyan kép suhant át előttem, hogy ott vagyok náluk a szüleimmel és nézzük a picit az ágyacskájában. Tudom, ez most nyálas és hihetetlen, de akkor tényleg ez volt bennem. Azért az, mert ugye ott a rossz múlt. De szerintem közös, és hangsúlyozom közös erővel és belátással igenis hogy ki lehetne alakítani újra legalább egy olyan kapcsolatot, mint az esküvőkor. És mind erre most jöttem rá nem olyan rég, mikor megláttam a pici képeit. Nem arra vágyom, hogy vicsorogva nyáladzunk egymásnak, a hátunk mögött meg szidjuk egymást. Nem. Csak hogy ők is belássák, hogy igenis fontosak a rokonok, a család és a barátok és nem csak azok, akik mindig mosolyognak feléjük és soha nem szólnak semmiért. Mert az igazi szeretet nem az, hogy mindenben egyetértünk és nyaljuk a másik seggét, és nem szólunk be soha, pedig néha lenne miért.
Nos hát nagyjából ennyit szerettem volna ezzel kapcsolatban, de nem azért írtam le, hogy most újabb viszályt indítsak el. Csak leírtam amit érzek, gondolok.
És a másik dolog: A kapcsolatok azért tartósak, mert ápolva vannak. Nem csak a pár, hanem a baráti is. És ha nekem fontos valaki, akkor szólok hozzá, írok neki sms-t, mail-t bármit. Nem a másikra várok, hogy majd ő szól. Ha érdekel valami, kérdezz! Ja és észre kell venni azt, hogy nem csak mi létezünk a világon, rajtunk kívül is van sok sok ember. Alkalmazkodni tudni kell és igen, kell. Kompromisszumot érdemes hozni, nem csak mindig variálni és a saját igazunkat hajtani. Tervezéskor meg kell hallgatni mindenki véleményét és úgy dönteni, hogy az a lehető legtöbb embernek jó legyen. Vagy egyéni utakat kell választani, de akkor azt vesszük észre egy idő után, hogy egyedül ballagunk az úton.
Na kb. ennyi. Aztán mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Sértődések sem érdekelnek, mert tudom, hogy igazam van. Neveket továbbra sem közlök, szerintem elég jól leírtam mindent. Bántani nem akartam senkit sem, csak felnyitni a szemüket. Aztán ha minden marad a régiben, akkor is elmondhatom: én megpróbáltam ... *V*


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése