Sziasztok! A múlt hetem elég pocsék volt. Vége szakadt a kapcsolatomnak. Igen, jól olvassátok. Először úgy gondoltam, hogy senkinek semmi köze hozzá, de talán jobb, ha kiírom magamból.
Már régóta éreztem, hogy nem úgy alakulnak a közös dolgaink, ahogy én azt szeretném, de önző módon úgy gondoltam, hogy még mindig jobb egy megszokott kapcsolatban lenni, mint egyedül. Aztán néha meg történtek jó dolgok, amik mindig tovább lendítették a történetet. Idén februárban volt egy olyan beszélgetés közöttünk, ami erősen elgondolkodtatott az egészről. Megkaptam azt négy év után, hogy nem biztos hogy én vagyok az igazi számára, plusz szeretné másokkal is megtapasztalni a kapcsolati szálakat. Őszintén letaglózott. Fel is ajánlottam neki a különlétet, de végül együtt maradtunk. Akkor én megfogadtam, hogy ezentúl nem veszem őt komolyan, és próbálom nem beleélni magam semmibe. Ha egy napon azt mondja vége, ne fájjon annyira. Persze, akkor nem gondoltam volna, egy ez a nap ilyen hamar elérkezik.
Őszintén én szerettem volna még kipróbálni azt, milyen ha több időt töltünk együtt, de erre már nem került sor. Kedden közölte velem tárgyilagosan, hogy felkereste a négy évvel ezelőtti lányt, aki tetszett neki, és azóta a vele való többszöri találkozás miatt úgy érzi, hogy ő kell neki. Vagy valami ilyesmi. Őszintén nem nagyon emlékszem már, pedig nincs egy hete, hogy történt, mert e szavak hallatán már csak azon járt az eszem, hogy minél előbb lezárni. Aztán ő össze vissza beszélt szokásához híven, meg hogy majd személyesen is el akarja mondani a nézőpontját. Hát erre a bátor tettre nem került sor. Másnap találkoztunk és kicseréltük a cuccainkat. Én vártam, hogy mondjon valamit, mivel ő indította el a "válást", én csak kimondtam. De arra sem méltatott, hogy a szemembe nézzen, meg sem szólalt, így egy "jó legyél, vigyázz magadra" mondattal ott hagytam. Puszit kért, meg a névnapi ajándékát is említette, ja meg hogy felkereshet e még. Hát ezek után nem tudom, hogy mégis mit gondolt. Nekem akkor nem volt mit mondanom. Most már lenne, de ahogy ismerem őt, abból csak veszekedés és mocskolódás lenne, arra meg nincs szükségem.
Nem ezt vártam ennyi idő után. Úgy értem, hogy ok, hogy külön megyünk, de amiket mondott, azt egyszerűen fel nem foghatom, és persze meg nem tudom bocsájtani. Talán ha pofon csap, sem fájt volna ennyire. Nem veszekedtünk, megvoltunk. És azt mondta, hogy nem akar megbántani. Hát nem tudom, eléggé furcsa elképzelései vannak a nem megbántásról. Ha egyszerűen időt kért volna, adtam volna neki. És ha hónapok múlva keresett volna meg, visszafogadtam volna. De így, hogy közölte, hogy egy másik lányra vágyik úgy, hogy én még megvagyok, így nem megy.
Azóta már számtalan verziót gyártottam arra, hogy vajon miért éppen most és miért éppen ilyen kegyetlenül bánt el velem. Annak ellenére, hogy ő nem haraggal akart elválni. Azt is mondta, hogy később megkeresne, ugyan akkor olyan szavakat mondott ki, ami miatt tudja, hogy úgy sem kereshet meg sohasem. Azóta kérdések záporoznak a fejemben. Csalódottság, de leginkább a zavarodottság az, ami bennem van. A legjobb barátom volt. Ha nem jártunk volna, is rosszul esne, ahogy viselkedett. Aztán vartyogott nekem valami külföldi munkáról is, már az is eszembe jutott, hogy azért mondott búcsút ilyen hirtelen. Nem tudom, de talán jobb, ha nem is tudom meg sohasem. Lényeg, a lényeg, az ami igazán fáj az az, hogy elvesztettem egy barátot, lelki társat örökre. Persze, joggal teszem fel a kérdést ezek után, hogy valóban az volt e. A fiatalságára nem szeretném fogni, mert most négy évvel idősebb, mint amikor belekezdtünk ebbe az egészbe.
Azt is sajnálom, hogy vele együtt egy csomó másik embert vesztettem el egyik percről a másikra. Helyszíneket, szokásokat, lehetséges programokat. El sem tudom most képzelni, hogy többé ne tegyem be a lábam abba a faluba, pedig így lesz. Mert jobb, ha nem lát ott senki sem. Nem tudom megmagyarázni, de a baráti szál elvesztése fáj, nem az hogy a pasim volt. Talán ő is így érzett már irántam, és azért zárta le. De szerintem ennek sokkal humánusabb módjai is lehettek volna. Annyit beszélgettünk erről, hogy ha eljön ez a nap, úgy csináljuk, hogy senkinek se fájjon, és szép emlékekkel, jó szájízzel váljunk szét. Hát neki sikerült ezt tökéletesen tönkretennie. Hát mindegy, ez van. Most szerencsére vannak más céljaim az életben, így nem csüggedek. De amit tudok, hogy egy jó darabig nem szeretnék vele találkozni, pláne ha már valaki más ott fityeg az oldalán. Őt szerintem tökre nem zavarná, sőt még lehet, spanolna is a sráccal.
Egyszerűen nem értem, tényleg. Ennyit jelent neki négy év? Ennyit jelent a kettőnk közt kialakult viszony? Ilyen egyszerűen félre tud dobni, mintha sosem léteztem volna? Hát azt kell észrevennem, hogy igen. Forrásból hallottam, hogy futkározik mindenhová, és rettentő boldog. Plusz, hogy nem is látszik rajta, mi történt. Ezek után azt mondom, hogy jobb is így, hogy most van vége, mint később. Pusztán az rémiszt meg, hogy a hosszú idő alatt ennyire sikerült benne nyomot hagynom. Azaz, hogy semennyire. Bárcsak én is ilyen lennék. De aztán rájöttem, hogy nem. Szegény ember az, aki még szeretni sem tud. Ha meg nem én voltam az aki, akkor meg minek húzta eddig.
Arra kérlek titeket, hogy ezzel kapcsolatban ne kérdezgessetek semmit sem. Itt mindent leírtam, ami van, ami lényeg. Másról szívesen beszélgetek, de erről nem. Nem azért mert elsírom magam, vagy annyira tragikusan élném meg (mert nem), hanem azért, mert nem tudok mit mondani. Üdv.: *V*